Június 4-én megemlékeztünk az ágfaivi evangélikus templomban a trianoni katasztrófáról. Fogadják szeretettel a versek, a zene és a gyertyagyújtás előtt elhangzott bevezető gondolatokat és az alkalmon készült felvételeket!
Ferstl Melinda képei: https://agfalva.lutheran.hu/node/6112
Szalay József fotói: https://agfalva.lutheran.hu/node/6113
Tisztelt Megjelentek! A mai nap során sok dolog elhangzott és még el is fog hangozni a médiában, az utcákon és talán a családok körében is Trianonról. Fájdalmas dolgok. Politikai dolgok. Kulturális dolgok. Történelmi igazságtalanságok. Hibák. Emlékek. Én ezeknél többet, jobbat, szebbet és okosabbat nem nagyon tudok mondani - még itt, az országhatár egyik legmonumentálisabb, sokat látott épületében sem... És azt hiszem, ma nem is kellenek a nagy szavak...
Mindannyiunknak, akik eljöttünk a templomban, van jó pár története Trianonról. Egy erdélyi látogatás, egy történelemtanár vagy magyartanár szavai, egy könyv, egy zenefoszlány, egy vers, egy mondat, egy emlék...
Amikkel talán nem tudunk mit kezdeni, mert fáj, mert „viszket” tőle a tenyerünk, mert velünk van, mert így neveltek minket, mert a miénk.
Hiszem, hogy a legjobb, amit ezekkel az érzésekkel ma kezdhetünk, az az, hogy ide, a templomba, az Isten házába jöttünk el. Mert a templom, az a hely, ahol – ha csak egy időre is -, de kisimulhatnak a ráncok, nem ökölbe, hanem imára kulcsolódhatnak a kezek, és ahol – minden feltűnés nélkül – el-elmorzsolhatunk egy-egy könnycseppet.
Könnycsepp. Tegnap az emlékezés kapcsán - régi ágfalvi papírokat olvasgatva - én is elmorzsoltam néhány könnycseppet. Volt itt egy lelkész a faluban Trianon idején, akinek az emlékiratai a kezembe kerültek. Ezt a lelkészt Scholtz Ödönnek hívták, 48 éven át élt Ágfalván, ugyanabban az óriási parókiában, ahol én is. Egy igazi, művelt úriember lehetett, jó kiállással, tekintéllyel... Valahogy így őrizte meg őt az ágfalviak emlékezete is. Ez az ember legtöbbször gyalogosan közlekedett a gyülekezet három faluja, Ágfalva, Bánfalva és Lépesfalva között, Brennbergbányát is útba-útba ejtve. Sajnos emlékirataiban nem nagyon olvashatunk a 100 évvel ezelőtt történtekről. Nagy kérdés számomra, hogy miért nem.
De nagyon érdekes, hogy ez az a lelkész 1931-ig, tizenegy éven át mintha nem is vett volna tudomást a trianoni döntésről. Egyházközségük fíliájában, az 1920-tól Ausztriához tartozó Lépesfalván Scholtz Ödön több, mint egy évtizeden át ugyanúgy tartott istentiszteleteket, temetett, esketett és keresztelt, mint azelőtt. Aztán egyszer egy temetésre nem engedték át a csendőrök. Ekkor vált le véglegesen a lépesfalvi egyházközség az ágfalviról.
Ennek a Scholtz Ödönnek a nyugdíjba menetele előtt írt emlékiratai kerültek a kezembe. Gyönyörűen, könnyekkel küzdve, áldáskívánással búcsúzik a gyülekezetétől, ahol 48 kemény évet „lehúzott”. És ebben a búcsúlevélben - németül íródott, nem idézem pontosan - leginkább a lépesfalvi evangélikusokat siratja. Akikről oly sok mindent tudott, hiszen a lelkészük volt, és akik a trianoni döntés következtében egy csapásra eltűntek a szeme elől.
Trianon óta valamitől mi is búcsúzunk. Dadogva. Fájdalommal. Dühvel. Kérdésekkel.
Az ilyen érzésekkel nem is lehetünk jobb helyen, mint az országhatár egyik templomában. Isten hozott mindenkit! És Isten áldjon mindenkit! Határon belül, és határainkon kívül is...
Heinrichs Eszter
